A jó és a rossz
Mindig vágytam csodálni a tengert: sötét horizontját, hol a víz egybeforr az éggel, s lesüllyedt hullámhegyek visszanőni vágynak: csillogó szemükkel, tölcsérszájukkal csillagot, s vulkánt idéznek szomjas tekintetemnek. Elmúlni és újra élni, letűnt csillagok hamvából fényes jövőt hívni, s élve élni az élet, mit lehullva nem lehet. Szemem a horizont vonalzójára tapad, nem szabadul, nem engedi a gondolat: pillanat-szülte hullámok hátán lovagolni vágyom, mikor mint tűzhányó, éled a vulkán kitörésre, köpködve forró lávát – hol csillan sárkány és kendő messzeségbe tűnő sugara.
A tenger hátán közös himnuszt énekel az Angyal és a Sátán.
Magam is elcsodálkoztam azon, hogy az áhított pillanatban, e néhány sorban papírra vetett érzelem utolsó képe a jó és rossz együttes megjelenése volt, alig 18 évesen. Akkor még belülről jövő kép formájában, ösztönösen jelent meg.
Ma már, ha etikai értelemben vizsgálom ezt a kérdést, tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen születésünk pillanatától megtapasztaljuk, hogy a jó és a rossz felváltva, vagy egyidejűleg akár, de végigkíséri emberi életünket, sorsunkat. A születés pillanatában az újszülött első felsírása egyidejűleg fájdalmas, mégis az ÉLETET jelenti – a szülőknek pedig a boldogságot.
„Van a gyermekléleknek bizonyos hatalma, mely hasonlít némely virágkehelyhez, amely hajnalkor kinyitja szívének kincsesházát és alkonyatkor szépen becsukódik. Nekünk, embereknek ebből a munkából a csodálkozás: hogy az a gyönge növény hol vesz mindehhez erőt, és hogyan tudja ezt az óriási dolgot oly finom módon és észrevétlenül megtenni.
A gyermekléleknek is van ilyen ereje: megsejti azokat, akik szeretik és erőtlenségének akkora ereje lesz, mint a virágnak és kinyitja szívének kincsesházát, míg ha akad aki az alkonynak ridegségével közelít feléje, csendesen bezárkózik.” /Mikszáth Kálmán/
A gyermek nem választja az életet, a szülők érzéseiből és akaratából létezik. Öntudatra ébredve már maga választ: a jót, vagy a rosszat, a fényt, vagy az árnyékot. A lélek tisztasága a fény felé mutat - még ha éppen ezért gyakrabban vetül árnyék életünkre, mégis igyekszünk ott maradni.
Talán ősidőktől kezdve az ember sajátja a jó és a rossz párharca. Kísértve vagyunk egész életünk során. De az ember sajátja a küzdés is a rossz ellen (számomra példaértékű ennek Madách általi ábrázolása Az ember tragédiája című drámai költeményében), s az egyén a családban megtanult erényeket hordozva - A család c. dolgozatomban ezt korábban kifejtettem -, a rosszat lelki akarattal jóvá alakítja.
„Képességeid tesznek cselekvésre alkalmassá, indítékaid határozzák meg, hogy mit teszel, és szellemi beállítottságod, hogy jól-e vagy rosszul.” /Lou Holtz/
Arisztotelész szerint „… ha az önmagunkhoz viszonyított középhatárt megtaláljuk, amiben sem túlzás, sem hiányosság nincs, az az erény sajátja. Ha valamit akkor teszünk, AMIKOR, ami MIATT, akikkel SZEMBEN ,s AHOGYAN kell, ez jelenti a közepet és a legjobbat.”
(pl.: félelem - biztonság középértéke a bátorság,
szélsőség: a gyávaság
kellemes - kellemetlen érzések középértéke: mértékletesség,
szélsőség: mértéktelenség, érzéktelenség
kitüntetés – megszégyenítés középértéke: nemes becsvágy,
szélsőség: felfuvalkodottság, kishitűség
anyagiak adása - elvétele középértéke: nemes lelkű adakozás,
szélsőség: tékozlás, fösvénység
gyávaság – bátorság – vakmerőség
szégyenlősség – szemérem – szemérmetlen
Arisztotelész etikájában nem minden érzelemre vagy cselekvésre lehet vonatkoztatni a helyes középhatár fogalmát, mert az eleve erkölcstelen dolgok esetében nincs értelme a középhatárnak…
Minden ember egyedi személy. Semmiként születünk, és valamivé - önmagunkká válunk.
„Míg meg nem születsz, az élet semmi. A te dolgod, hogy értelmet adj neki. S az érték semmi más, mint az értelem, melyet választottál.” /Jan Paul Sartre/
Személyünk jellemét a cselekvés alakítja, s a már megformálódott jellemünk visszahat későbbi cselekedetünkre. Magunknak kell kiválasztani önmagunkat, alakítani saját céljainkat, sorsunkat. Esetlegességünket akkor alakítjuk sorssá, ha a magunk teremtette utunkat, sorsunkat a legdrágább tulajdonunknak fogjuk fel.
„Vállald magad olyan emberi lénynek, aki jóságra rendeltetett. Rendeld magad arra, hogy azzá válj, ami vagy, tisztességes, jó emberré.” /Heller Ágnes/
„Aki jó, az azért jó, mert szeret jó lenni. Élete nem önmegtagadás, hanem önjutalmazás.” /George Bernard Shaw/
Ha hagyjuk, hogy más válasszon helyettünk, mindig azon fogunk rágódni, hogy mi lett volna, ha nem így tettem volna ezt vagy azt… - 1981-ben (naiv fiatalon) ezt az érzést az alábbiakban fogalmaztam meg magamnak:
Hálátlan a világ! Jóért jót várj, tanultam én – múlt az idő, s rájöttem végre én, jó tetteket hálátlanság kísér. Lehetsz jó, vagy legjobb talán a megmérettetés asztalán, sorsod - ha kezedben tartod, hiszed, hogy jó lesz dolgod; tudd, ha egyszer másra bízod, tovább már nem te irányítod! Lehet-e bízni még? Legyinteni - ez semmiség?! Keresd a választ és tartsd szorosan saját kezedben sorsodat!
Meglátásom szerint a jó és rossz átélése alakítja, formálja egyéniségünket. A környezetnek is lélekformáló hatalma van sorsunk alakulásában. S bármilyen nehéz életszakaszokat tapasztalunk meg, nekünk mindig egyenes gerinccel állva kell maradnunk. Talán éppen a nehéz élethelyzetek tanítanak meg bennünket a rossz elutasításának képességére, az önmagunkon aratott győzelemre.
„Igyekszem bölcs lenni, ha nem lehetek vidám, könnyed, amikor nem örülhetek, megpróbálom elviselni, amit úgysem lehet megváltoztatni és szeretnék türelmes lenni, amikor nincs mód úrrá lenni a bajokon.” /Elizabeth Montagu/
Akinek ez nem sikerül, s egyéni életében - családi tragédiák, betegség, munkahelyi konfliktusok, vagy a társadalmi problémák szorításában (megélhetési nehézségek, az alkoholizmusba való menekülés, drogok fogyasztása, bűnözés) hitét vesztve a jobb lehetőségében nem képes megküzdeni önmagával - önmagáért és szeretteiért, az elbukik, elveszik. Nem találja meg helyét a társadalomban, s magára marad. Sajnos egyre többen vannak „talajukat-vesztett” embertársaink.
„Nincs megalázóbb, mint jobbkedvűvé lenni -, mikor semmi sem változott. – Csak épp a lélek nem birja tovább a keserűséget, s ugyan minden maradt a régiben: az ember megbocsát magának, a körülményeinek s amit kibírhatatlannak mondott, azzal újabb rohamok előérzetében barátkozni kezd.” /Füst Milán: Napló/
A jó és rossz lehet érzés, ítélet és ígéret – minden ember tükörként hordozza saját érzéseit, ítéletét és ígéretét, mely egyszer, valamikor saját magára vetül vissza. A káoszban keressük meg a rendet, s ne feledjük el, hogy árnyék csak akkor létezik, ha fény van a közelben.
Vas Lászlóné - Liza
2005. december 1.
(Ez egy etika dolgozatom volt)
AJÁNLOM AZ OLDALT
