A család
A természet kihullott hajával táplálja a földet. Azt, amelyen most nyikorognak a léptek, csúsznak a talpak – és ősz parókát kölcsönöz a környéknek. Mint gyermeklélek fehérsége, tisztasága, megnyugtató lepel, mely alatt megbújik minden szenny. Valóságunk a hóemberekben viszontlátja önmagát, és elcsodálkozik: az önfeledt, kipirult arcú gyermekkorban feledkezett idő – a tél jégvirága ugyanolyan gyönyörű. Csokrában ünnepei kínálják magukat a belső megtisztulásra. Levetve a hétköznapok egyhangúságát, lázasan készülünk magunk jobbikát adni. Adni érdek nélkül, mégis önző, mohó vággyal átélni a közvetített örömet - ünnepek sorozata ad alkalmak arra, hogy bepillantsunk az örökkévalóság pillanatába mesterkélt akarás nélkül, önmaga szépségéért.
Jézus születése a jászolban a legszebb vallási ünnepek egyike.
De AZ a karácsony a család születését jelentette fiunk világrajöttével. A gyermek iránti mindennél magasztosabb, kifejezhetetlen szeretetével ünnepeltük e napot, életünk meghatározóját, s immár húsz éve a család legszebb közös ünnepe.
Számomra a család mindenekelőtt az összetartozást, a minden érdek felett álló szeretetet, egymás megbecsülését és segítését jelenti. A mindennapok küzdelmében a család összetartása nem könnyű feladat, sőt igazi kihívás. A társadalom, a környezet, melyben élünk, dolgozunk, igen erős hatással van a családi harmóniára. Ez lehet építő jellegű (közös érdeklődés, közös barátok …stb.), de lehet a családot széthúzó erő is: megfigyelésem és tapasztalatom alapján – elsősorban a közszolgálatot teljesítők körében az egyén a hivatást előtérbe helyezi a család rovására; ezt teszi akár elkötelezettségből, akár kényszerből a megélhetésért – vagy mindkét okból - , a végeredmény mégis az, hogy a családban együtt töltött idő lerövidül, szinte lekorlátozódik a legszükségesebbek megbeszélésére.
Szabad lények vagyunk a szó legszorosabb értelmében, élünk a társadalom kínálta normák szerint. Elsajátítjuk, majd megtanítjuk gyermekünknek is az erkölcsös életet, hogyan éljen a helyes értelemben önmagával:
„Ha valaki megtalálja önmagát, olyan palotába jut, amelyben élete végéig méltósággal lakhat.” /James A. Michener/.
Megtanítjuk a szeretetre:
„A gyermekekbe az emberek iránti és nem az önmaguk iránti szeretetet kell beleoltani. S ehhez maguknak a szülőknek kell szeretniük az embereket.”
/Dzerzsinszkij/
„A gyermeki szeretet logikája: szeretek, mert szeretnek. Az érett szeretet logikája: szeretnek, mert szeretek. Az éretlen szeretet azt mondja: szeretlek, mert szükségem van rád. Az érett szeretet azt mondja: szükségem van rád, mert szeretlek.”
/Erik Fromm/
a kötelességteljesítés fontosságára, a szokásokra, vallásgyakorlásra, tradíciók-hagyományok tiszteletére – ápolására, emellett jellemszilárdságra, szociális érzékenységre neveljük. Rávezetjük a testi és lelki helyes útra.
Átadjuk számukra a mindennapi élethez szükséges ismereteket:
„Nem akkor szeretjük gyermekünket, ha minden szeszélyét kiszolgáljuk, hanem ha kihozzuk belőle a legjobb tulajdonságit, ha megtanítjuk szeretni azt, ami nehéz.”
/Nadia Boulanger/
Megpróbáljuk beléoltjuk gyermekünkbe a művészetek iránti fogékonyságot:
„…a művészetnek a jövőt kell kutatnia, s a káoszban kell új világot felfedeznie, és ha az új végén picinyke fényt lát, ne ijessze meg a sötétség, ami körülveszi: haladjon tovább, s ha olykor megbotlik és elesik, keljen fel, és menjen tovább a maga útján.” /Giuseppe Verdi/
Az alkotás, a kultúra iránti szeretetet kora gyermekkorában:
„Kultúrának nevezem általában a szellemi és anyagi haladást minden területen, amely együtt jár az egyén és az emberiség erkölcsi fejlődésével.” /Albert Schweitzer/.
Gyermekünk az iskolában széles körű ismeretekre tesz szert:
„A legnagyobb tanári művészet, hogy az alkotás és felismerés örömét ébresszék.”
/Albert Einstein/
A kortárs közösségben megtanulja, megismeri a viselkedési modelleket, szokásokat:
„Minden embernek a lelkében egy dal van. És a saját lelkét hallja mindenik dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.”
/Simon István/.
Saját szocializációja során észrevétlen elsajátítja, személyiségének részévé válik, részint a környezetéhez, s az őt körülvevő valósághoz való viszonyában realizálódik.
„A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja.”
/Juhász Gyula/
Minden ember a boldogságra törekszik. Platón tanítványa, Arisztotelész (ie. 384-322) szerint azt az embert nevezzük boldognak, aki a tökéletes erénynek megfelelően tevékenykedik, és emellett a külső javakkal is eléggé el van látva, éspedig nem csak ideig-óráig, hanem egész életén át.
Létezik-e az általa körülírt felhőtlen boldogság? S ha igen, keresni miért kell? S ha már keressük, miért nem találjuk meg sohasem? Ha az ész parancsát követve tanulunk, tisztességesen teljesítjük a munkáltató elvárásait, túlmunkát, másodállást vállalunk a család létfenntartása érdekében – mindez felemészti erőnket, elvonja időnket a kis-és nagycsaládtól; éppen attól, ami a legfontosabb kell, hogy legyen az életünkben.
Fel kell tennem a kérdést, hogy ezzel az ellentmondással (hisz mindezt a családért tesszük) valóban erkölcsösnek tudhatjuk-e magunkat? Képesek vagyunk-e eleget tenni minden elvárásnak anélkül, hogy a család érdekei ne sérüljenek valamilyen szinten?!
Az előbbiek alapján úgy hiszem, testi és szellemi értelemben igen, de a gyakorlati élet terén nem teljesen. S ha tovább gondolkodom, ez nem az egyén elhatározásán múlik - mert erkölcsös az, ha kötelességünket teljesítjük –, ám a kiválasztott, vagy a kényszerűségből kitűzött cél elérése érdekében alá kell rendelnünk a családi életet.
„Nem mindig tehetjük meg, amit meg kell tenni, de mindig tegyük meg, amit meg lehet tenni!” /Bethlen Gábor/
Felelősségünk, szeretetünk egymás iránt arra ösztönöz, hogy találjuk meg azt a középutat, ami megteremti a harmóniát a munka és a magánélet között.
Saját életemben folytonos célkitűzés: elérni mindazt, amit szorgalmam, kitartásom, esetleg tehetségem, vagy anyagi lehetőségeim engednek - hogy az családom boldogulását elősegítse, életszínvolalát javítsa, és ami számomra is megelégedésül szolgál. Mindezt oly módon, hogy szeretteim életében, mindennapjaiban tevékenységemnek lehetőleg a pozitív hatása érvényesüljön.
Sajnos ez nem mindig valósul meg - ilyenkor ők segítenek nekem.
S ha újra eljő a jégvirágok ideje, ugyanazok a lelket melengető érzések járnak át, mint azt megkíséreltem bevezetőmben érzékeltetni –, s nem csak engem, Őket is.
Vas Lászlóné (Liza)
2005. 09.23.
(ez egy etika dolgozatom volt)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
