|
A hímzésről
Nem sokkal, hogy értelmem nyílani kezdett, saját tűmmel hímezni kezdtem.
Vászon végtelen, tű, cérna rengeteg.
Rajzoltam galambot, szivárványt, tengert, felette kék eget, hajót, mit ringatott, cicát - dorombolót, pillangót, dalnokot, gyermeket, virágos réteket…
Szép sorban ki is hímeztem.
Szerettem hímezni. Minél szebb legyen - sok örömöt jelentsen nekem.
Tű, ha megszúrt, tudtam, miért kaptam. Ügyetlen voltam, suta. Vagy kapkodó, figyelmetlen. Jobban fájt, ha nem vétettem.
De ez nem szegte kedvem.
Tovább hímeztem: vászon rengeteg, tű, cérna elég.
Csak hely nincs már, tenni hová.
Amit elrontottam, eldugtam. Egyiket-másikat el is feledtem. Amit nem, mesélnek nekem.
Vászon alig már, tű elkopott, cérna csaknem elfogyott.
Kihímeztem szinte mindent...
...azt is, mit nem akartam, mikor vásznam más kezébe adtam.
2008. június 5.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
